Virágos kert

Még én magam is meglepődtem a szavaim hatásosságán. Azt hittem, Forbes sheriff előkapja a sokkolóját vagy nemes egyszerűséggel agyon ver a gumibotjával, bár ez jelen állapotomban nem ment volna könnyen. De őt sem akartam bántani, örültem, hogy elment.
Majd kissé döbbenten, de szó nélkül követtem Caroline-t a labirintusba...

// Tyler labirintus //

Reszketeg sóhaj szakadt ki belőlem, amikor Tyler közölte, hogy az édesanyja jól megvan nélküle is. Próbáltam kitalálni valamit, amivel anyámat beküldhetem, mi pedig elmehetünk innen valami kevésbé forgalmasabb helyere, ahol nem szakítanak minket félbe két mondatonként.
Azonban mielőtt bármi remek kifogás eszembe juthatott volna, Tyler száját olyan szavak hagyták el, amitől menthetetlenül megremegtek a lábaim, arról nem is beszélve, hogy a szívem szinte kiugrott a helyéről. A pillangók a hasamban pedig csak a habot tették fel a tortára. Egy emeletes tortára.
- Azt hiszem megkeresem édesanyádat. - közölte anyám, de láttam az arcán a meglepődöttséget és némi dühöt is, de elment, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve kézen fogtam Tylert és utamat a növény labirintus felé vettem.

//Carry -> Labirintus//

Mi a fene folyik itt? Elisabeth Forbes arcára bámultam és tudtam, hogy most eljött a cselekvés ideje! Tiszteltem őt, meg minden, de az már minden határon túlment, hogy el akarja szakítani tőlem a lányát. Nem, ezt nem engedhettem.
- Ő jól megvan nélkülem is. - feleltem kitérően, mikor Liz anyámra célzott. Éreztem, hogy a gerincemen idegesség hullámzik végig. Ez nem jó! Nagyon nem jó! Még nincs telihold, de... a szemem... jaj, ne!
Még idejében sikerült megdörzsölnöm, ezzel elrejtenem, mielőtt Liz észrevette volna, majd mikor jónak ítéltem ismét ráemeltem a tekintetem.
- Mrs. Forbes, Caroline-nak mellettem van a helye. Talán nem vagyok olyan, mint matt, de szeretem a lányát! És ha ez bűn, akkor maga itt a törvény embere!
Hopp, már ki is csúszott... ezt nem így kellett volna!

Komolyan félő volt, hogy ebből a helyzetből botrány lesz, látva anya arckifejezését, amit általában akkor szökött felölteni ha valami nagy ökörséget csináltam. Mint amikor Matt részegen hazavitt, meg ahogy előtte beolvastam neki igen "kedves" módon, de ez most mindegy volt.
- Köszönöm Tyler. De neked mellette lenne a helyed. - jelentette ki anya és nagyon próbáltam türtőztetni magamat. Arról nem is beszélve, hogy Tyler milyen udvariasan volt, pedig csak a vak nem látja, hogy anya dühe ránk irányult. csak és kizárólag, ránk, vagy inkább egyenesen Tylerre.
- Caroline gyere velem, Matt odabent van. - mosolygott rám kedvesen, én azonban makacsul a helyemen maradtam. És a helyemen ez estben értsd Tyler mellett közvetlen jóformán a karjai között.
- Tyler meg idekint, és nekem itt jó. - feleltem végül, de elég halkan, de nem annyira halkan, hogy ne hallják meg.Kicsit feszélyezve éreztem magamat és féltem, hogy a vulkán robbanni fog.

Láttam a szemein, hogy nem kell már túl sok mindent mondanom, de nem hittem volna, hogy valaki más ismét bezavar ebbe a tökéletes pillanatba, amit Caroline-nak ígértem.
De tévedtem.
Mosolyom hirtelen leolvadt, mikor meghallottam az ismerős női hangot. Forbes sheriff keményen csattanó hangját. Abban a nőben egy maláj őslakos harciasságát ültették el, én mondom! De ez most koránt sem volt vicces.
- Anyám odabent van, ha Őt keresi, sheriff. - feleltem megacélozva a hangomat. A rosseb egye meg, hogy hirtelen mindenkinek ez a kert kell!

Olyan furcsa bárgyú mosoly ült ki az arcomra, amelyet nem tudtam értelmezni. egyszerűen jó érzés volt, ahogy a karjaiban tartott és minden egyes kis porcikám reszketett, na nem a hűvös széltől, hanem a csókjától. Azt hiszem ezt hívják szerelemnek? Talán, fogalmam sincs róla, de jó érzés.
Ahogy elváltak az ajkaink az alsó ajkamat harapdálva pillantottam fel rá és vártam, hogy mondjon valamit. Vagy talán nekem kellett volna mondanom valamit? Hallgattam Tyler kellemes hangját, ám mielőtt válaszolni tudtam volna, valaki más megelőzött.
- Mit is kellett volna ennek elmondania? - hangzott fel anyám jól ismert hangja, s én mint akinek kitörték a nyakát úgy kaptam az irányába a fejemet. Ott állt az ajtóban, de hála istennek egyedül, Matt nem volt vele. Ám az arca így is sok mindent elárult.

A csók olyan volt, mintha egy pillanatra megszűnt volna a világ. De csak egy pillanatra, mert én tudtam, hogy ha rajtam múlik, hát kifulladásig csókolom Caroline-t. Ő hagyta magát. De vajon miért? És mit értettem félre?
így néhány másodperc múlva finoman elszakítottam az ajkam az övétől, majd esetlenül elmosolyodtam.
- Tudod, nem igazán vagyok a szavak embere... de remélem, hogy ez... mint elmondott. - próbálkoztam halkan.

Ahogy ott álltam az ölelésében hűvös szél söpört végig a tájon, és kissé megborzongtam. De ugyanebben a pillanatban éreztem, ahogy Tyler gyengéden az állam alá nyúl. Tudtam mit következik, de válaszaim nem voltak, érzéseim már annál több. Hagytam, engedtem neki, és amikor összeértek az ajkaink gyengéden viszonoztam az általa kezdeményezett csókot. És abban a pillanatban nem volt, Matt, vagy anya, senki más, csak mi ketten.

Caroline a nevemet suttogta, ebből azt szűrtem le, hogy annyira azért nincs elborulva az agya, legalábbis arra rájött, hogy nem Matt tért vissza, hanem én ölelem éppen magamhoz. Nem is tudom, hogy vettem magam rá erre, de ahogy az ő kezeit is a hátamon éreztem hirtelen elöntött a helyzet romantikus mivolta. itt állunk, a csillagok alatt, ölelem a világ legszebb lányát és már csak az a rohadt csók hiányzik... Caroline pedig megérdemli, hogy tökéletes éjszakája legyen, még akkor is, ha azt talán nem velem képzeli el. De egy próbát mindenképp megér, nem?
Ebből a gondolatból nyertem erőt ahhoz, hogy ujjaimmal finoman megemelje az állát és ajkainkat összeérintsem.

Kedvem lett volna komolyan csak úgy felsikoltani egészen addig amíg el nem megy a hangom, bár azzal tutira nagy feltűnést keltettem volna. Sokkalta nagyobbat, mint amilyen bárki is akarna. Én azonban egyáltalán, nem ezt akartam, ezért csak álltam tök hülyén érezve magamat. Legalább is egészen addig, amíg meg nem éreztem, hogy két kar magához húz és átölel.
- Tyler... - kezdtem, miközben felnéztem rá, de ahogy a hátamat cirógatta valahogy a torkomra forrasztotta a mondandómat. Karjaim felcsúsztak a hátára és mire észbe kaptam már azt sem tudtam, mit is akartam mondani.

Caroline ismét összetört. Láttam rajta. Egészen egyszerűen megint megroppant benne valami és nem tudtam, meddig fog tartani, míg teljesen föl nem adja. azt pedig nem hagyhattam!
Nekem ő annál sokkal fontosabb volt! Bátorítanom kellett. Segítenem őt. Megpróbálva visszaadni azt, amit értem tett. Így nem is tudom, hogy vettem ehhez a bátorságot, de mire észbe kaptam már ott álltam mellette és Őt öleltem. A légzésünk szinte közös volt, ahogy ujjaim Caroline hátát simogatták. Mint egy meleg báty... óriási!

- Én várj... Sajnálom. - szóltam utána, de amikor olyan durván szinte ránk vágta az ajtót, nem tudtam nem összerezzenni tőle. Nem akartam bántani, de egyszerűen kikívánkozott belőlem ez a dolog, de már úgy voltam vele, hogy talán nem kellett volna. Vagy legalább is nem így. Sajnálkozásom viszont már süket fülekre talált, mert Matt már rég messze járt.
- Hogy ezért én mennyit fogok hallgatni. - jegyeztem meg sóhajtva arcomat az ég felé fordítottam és lehunytam a szemeimet. Sosem volt jó a viszonyom anyával, de ez az egész, hogy Matt mellett kampányol kezdi teljesen hazavágni. És nem csak a viszonyunkat de az életemet is.

Matt tekintete meglepetté változott, mikor Caroline úgy nekiugrott a puszta szavaival. Engem is meglepett, még nem sűrűn láttam őt ilyen feldúltnak. Nincsen rózsa tövis nélkül...
Matt azonban maga elé emelte védekezően a kezét és nem kevésbé csalódottan csak annyit mondott.
- Csak kérdeztem, Caroline. Nem is értem, mit keresek itt... - azzal egy megfejthetetlen pillantást vetett rám, majd Caroline-ra és bement. Az ajtó döngve csukódott mögötte.
- Huh... ez... - ennyit bírtam mondani. Remek. Tyler, kézbe kéne venned egy szótárat, nem?

- Matt, szia. - köszöntem végül, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a pezsgős poharat és a szilánkokat. Amikor azonban megkérdezte, hogy mi folyik itt, valami furcsa indulat ütötte fel bennem a fejét, olyan, mint még soha ezelőtt. Úgy éreztem, mintha a tulajdonának tekintene, holott nem voltam az.
- Beszélgetünk Tylerrel. Miért minek tűnt? - kérdeztem és bármennyire is próbáltam nem tudtam hangomból száműzni a sértettséget és a megbántottságot, de ugyanúgy kihallatszott belőle az indulat is. Márpedig ha egy vámpír ideges az nem jó, nagyon nem jó.

A levegő érezhetően hűlt körülöttünk, miközben tekintetem találkozott Matt érdeklődő, értetlen pillantásával. Na, most kösd föl a nadrágod, tyler! Vagy akár magadat is, mert ezt nem éljük túl...
Erősebb voltam, mint Matt, de ő a haverom volt, mióta csak az eszemet tudom. Nem akartam bántani.
- Mi... mi folyik itt? - nézett először Caroline-ra, majd énrám. Mi folyik itt? Vér - hamarosan...

Ott álltam és csak halovány mosollyal az arcomon vártam, hogy mit fog mondani. Nem számítottam semmi meghatóra, úgy voltam vele, hogy csak szeretné megköszönni hogy mellette vagyok. De ezért nem érdemeltem köszönetet, mert nem akartam hogy egyedül legyen. Én is egyedül voltam elég ideig ahhoz, hogy megöljek valakit, és ha nem lett volna Elena és Stefan, és végül is Damon. Ki tudja kiket bántottam volna még.
- Igen? - kérdeztem, amikor váratlanul elhallgatott, majd a tekintetét követve megfordultam és megpillantottam Mattet. Annyira megdöbbentem, hogy a pezsgős pohár kicsúszott a kezemből és fülsértő csörrenés közepette szilánkokra hullott a márványon.

Caroline-nak igaza van. Igen, múltkor is vigyázott. De ez most más... minden telhold más, mint az előző, mert minden teliholddal jobban sze... na jó, elég! Ki kéne mondani, nem csak gondolatban rágódni rajta.
Így megint összeszedtem magam.
- Caroline, én azt hiszem... hogy... szóval... én... sze... - kezdtem, de ekkor megint nyílt a kertre néző ajtó és bennem megfagyott a vér. Matt.

Na jó,amilyen egyértelműen ma mindketten kimondjuk, hogy mit akarunk az már szinte fizikai képtelenség! De ez legalább azt bizonyítja, hogy nem csak én vagyok zavarban, hanem ő is. Ami azért valamilyen szinten megnyugtat, bár magyarázattal is szolgál a kellemetlen szituációra.
- Múltkor is vigyáztam. - feleltem és tapintatosan úgy tettem, mintha nem szakítottam volna félbe. Várakozó tekintettel figyeltem, elvégre elkezdett valamit, majd hogy kicsit bátorítsam egy lépéssel közelebb léptem hozzá.

Na jó, Tyler! Gyerünk! Képes vagy rá! Meg tudod csinálni! Meg tudod csinálni!
- Caroline, én... - kezdtem megint, de ekkor közbevágott és a pillanat elszállt, mintha elfújták volna. Hosszú percekig megkövülten bámultam az arcát, az elképesztő kedvességét... majd nagyon választékosan csak ennyit mondtam.
- Igen. - mondtam, majd észbe is kaptam, szinte azonnal. - De akkor kárt is tehetek benned... azt pedig... nem akarom.

Láttam Tyleren, hogy mintha kicsit szaporábban venné a levegőt, majd eszembe jutott, hogy vajon miért. A teliholdat megelőző este volt, vagyis holnap... holnap nem tanácsos a többi vámpírnak odakint mászkálni. Én pedig... nem. Inkább nem kérdezem meg tőle, hogy szeretné-e ha ott lennék. Elvégre az hogy venné ki magát, ha a történtek után még ezt kérném... kérdezném.
- Szeretnéd, hogy ott legyek veled holnap? - mondtam végül, amikor közölte, hogy kérdezni szeretne tőlem valamit. Gratulálok Caroline ügyes vagy, ő akar kérdezni, de te kérdezel, hát ez egyre jobb és jobb lesz. Ismét belekortyoltam a poharamba, és vártam. Nem akartam siettetni, vagy tovább rontani ezen a kínos helyzeten, már ha lehetett tovább rontani rajta.

Egyre kellemetlenebben éreztem magam. A nyakkendő szorított. alig kaptam levegőt és lassan felkavarodott a gyomrom a benne repkedő valamiktől, amiknek még csak a nevét sem tudtam. Csak álltam, néztem a világ legszebb lányát és azon gondolkoztam, mikor lett a belső narrátorom ilyen szentimentális. Mikor a csönd kínosan hosszúra nyúlt sikerült bátorságot vagy valami ahhoz hasonlót merítenem.
- Caroline, én... - kezdtem halkan, a torkom kapart. - Mondanom kell valamit.
Fantasztikus. Remek. Nem vagyok normális!

Ott álltam abban a hatalmas és meseszép fehér ruhában és ahelyett, hogy jól éreztem volna magamat, akkor gombóc volt a torkomban, hogy majdnem megfulladtam a pezsgőtől. Vagy lehet hogy ez azért volt mert Tyler azt mondta gyönyörű vagyok? Bárcsak tudnám, hogy elpirultam-e... na mindegy.
- Köszönöm. Te is jól nézel ki. - viszonoztam a kedvességet és egyre jobban érlelődött bennem a dolog, hogy ezt a kínos helyzetet talán kikerülhetnénk. Nem akarom bántani, de nincsenek válaszaim, csak érzések. És azok sem feltétlen a legjobbak, legalább is lehet neki nem azok... mármint. Mindegy.

A válaszára újabb egész gondolatsor fogalmazódott meg bennem. Mit mondjak? Legyek megértő? Helyeseljek? Mi a fenét lehet ilyenkor mondani egyáltalán?
Végül csak kimondtam,a mi számomra a legkézenfekvőbb volt abban a percben.
- Gyönyörű vagy. - és ezzel el is mondtam mindent, amit vele kapcsolatban éreztem. Vagyis... majdnem mindent.

Tényleg megfordult a fejemben életemben először, hogy megírom a saját Hamupipőke történetemet. Hátat fordítok és ijedtemben elszaladok... de nem tettem meg. Érzékeltem, hogy Elena mögöttem érkezik de látva a helyzetet azonnal vissza is hátrál. Ahogy Tyler elindult felém, hirtelen gombóc keletkezett a torkomban és nem tudtam, hogy mit is kellene mondanom.
- Jól.. azt hiszem. - feleltem azonnal, majd rájöttem, hogy ez nem volt a legértelmesebb így inkább belekortyoltam az italomba, így legalább nem kellett beszélnem. Ki tudja még milyen butaság hagyná el a számat.

Homályosan észrevettem, hogy nem vagyunk egyedül, de Elena e percben a legkevésbé sem érdekelt. Caroline tagadhatatlanul a leggyönyörűbb nő volt az egész bálon ebben a fantasztikus, fehér ruhában és az álarcával. Nem is tudom, honnan, de azonnal tudtam, hogy Ő az.
Mikor Elena távozott kissé lámpalázasan megközelítettem Caroline-t.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem. hogy érzed magad?! Basszus, Tyler! Mit akartál Te ezzel?!