Forbes Ház - Tyler & Caroline

Otthon ültem a szobámban az ágyamon és a CD lejátszómból halkan szólt a zene. Kivételes napok egyike volt, hogy a szombatom nem azzal telt, hogy éppen valamelyik barátom élete miatt idegeskedek. Az utóbbi időben, mintha a város természet feletti közössége teljesen a feje tetejére állt volna. Damon a nagy Katherine keresésben szabadon engedte az összes kriptába zárt vámpír, akiknek feltett szándékuk a bosszú. Nem mintha ez nem lett volna egyértelmű anélkül is, hogy mondták volna. Bár ha Damonnak lett volna egy kis esze, akkor erre magtól is rájött volna és most nem kellene azon aggódnunk, hogy mikor óhajtanak majd tömeges mészárlásba kezdeni. Bár ahogy Mr. Ész kijelentette elsőnek az alapító családok leszármazottait akarják majd levadászni... mit ne mondjak ez igazán megnyugtató.
Elvégre nézzük a hideg tényeket. Tyler vérfarkas, amiről Mrs. Lockwoodnak fogalma sincs. Anya tud a vámpírokról és örömmel ölne meg annyit amennyit csak tud, én magam pedig az élőholtak csapatát erősítem. Elenához Stefan és Damon miatt hozzá sem tudnának érni, Jeremynek pedig ott van a Gilbert gyűrű, szóval a megölésünk annyira nem egyszerű. s ha Tyler túléli az első teliholdat, akkor talán már minden legalább egy kicsit jobb lesz. És persze azért ott van Bonnie is, ha esetleg bármi rosszul sülne el, akkor az ő boszorkány erejével még mindig megtudnánk védeni magunkat és a város lakókat is. Mert ha más előnye nincs is a dolgoknak, de az határozottan hogy egy vámpír csak abba a házba léphet be, ahova behívják. Ha nincs más megoldás, akkor az egész várossal vasfüves teát fogunk itatni, így a megigézés problémáját is megoldhatnánk. Az már persze megint más kérdés, hogy ezzel aztán nagyon felmérgesítenénk a többi vámpírt, az embereknek pedig nem a legjobb szokásuk diákokra hallgatni. Ugyan ezzel az erővel az egész várost megigézhetnénk, hogy ne hívjanak be senkit sem az otthonukba.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy teljesen váratlanul ért, amikor megéreztem, hogy valaki van a nappaliban. Az órára siklott a tekintetem, és rögtön rájöttem, hogy anya nem lehet az, ő még ilyenkor javában dolgozik. Feszülten léptem ki a szobámból és sétáltam le normális tempóban a lépcsősoron, elvégre most a látszat az első. Tekintve, hogy fogalmam sincs ki lehet az, aki odalent van. Leérve egészen az ajtóig elmentem, de senkit sem láttam, azonban a jelenlétét továbbra is éreztem. Lehunytam a szememet és koncentráltam, megpróbáltam behatárolni, hol is lehet az a valaki. Néhány másodperc elteltével kinyitottam a szememet, és hirtelen fordultam hátra.
- Tyler? - döbbenten meg, s ellenséges arckifejezésem azonnal semmivé foszlott és helyét a tökéletes meglepettség vette át. Pont ráláttam a nappali ablakaira, amelyek csukva voltam, és ha jól emlékeztem, akkor anya az ajtót is bezárta. Ezt nem igazán értem... nincs telihold Tyler pedig nem betörő.
- Hogy jöttél be? - szegeztem neki azonnal a kérdést, miután úrrá lettem az első döbbenetemen. Azóta, hogy néhány napja szinte az orrára csuktam az ajtót nem is találkoztunk, erre most csak úgy felbukkan mint derült égből a villámcsapás. Nem kell egyetemi tanárnak lennem ahhoz, hogy ez nem jelent számomra semmi jót.

Kérdése, hogy esetleg ki másra számítottam, megzavart és azonnal több lehetőség is eszembe jutott. Elsőként Damon, mert ő az aki előszeretettel nem kopog csak bemegy oda ahova már be tud, márpedig ebbe a házba már be lett hívva, méghozzá általam. De azt sem tartom kizártnak, hogy már anya is behívta, hiszen most már egy jó ideje Damon is a tanács tagja. Ez persze enyhé szólva is ironikus, de teljesen mindegy. A másik eshetőség Stefan lett volna de ő egy úriember aki ismeri az ajtó és annak a használatát is, nem úgy mint a "mélyen tisztelt" bátyja. Fogalmam sincs hogy lehetnek ezek ketten rokonok, de ez szerintem az évszázad baklövése volt. Tutira elcseréltek valakit a kórházban, mert ez nagyon meredek így. Bár lehet csak az új létük miatt ütközik ki ez a rengeteg különbség.
- Senkire, csak azt hitem be van zárva az... - mondtam és közben már mentem is oda az ajtóhoz, hogy ellenőrizzem anya tényleg képes volt-e nyitva hagyni. Pont ő aki folyamatosan a biztonságról papolt nekem egész életemben most úgy ment volna el itthonról, hogy nem zárja be az ajtót? Ezt kizártnak tartottam, és amikor lenyomtam a kilincset és az nem engedett megbizonyosodtam róla, hogy ismételten nekem volt igazam, de emiatt még a mondatom is félbe maradt.
- Még is hogy jöttél be?! - pillantottam most már a nappaliban ácsorgó Tyler felé ingerülten. Egyáltalán nem tetszett, hogy olyan könnyen bejutott az otthonomba méghozzá úgy, hogy csak a jelenlétét éreztem meg és már azt is csak akkor, amikor idebent volt. Ez persze egyrészt annak is köszönhető, hogy annyira elgondolkodtam de akkor sem kellemes tudni, hogy csak úgy besétálhat a házba. Ráadásként, mi van ha anya itthon lett volna? Ő már rég fegyvert fogott volna rá, amikor lejön, bár kettőnk közül én vagyok a veszélyesebb az is igaz. Tyler kérdés áradata azonban totálisan váratlanul ért.
- Ez... Tyler... én... sajnálom, oké. - kezdtem utalva arra, hogy nem akartam úgy rávágni az ajtót, de az a nap nagyon hosszú volt. És ő csak betetőzte a lelki káoszomat, mert jól esett a csókja, ezért is viszonoztam mindazon által, ha Damon rájön, hogy mit művelek az én nyakamat is kitekerni, hiszen Tyler vérfarkas. A vámpírok egyetlen természetes ellensége ha úgy vesszük.

És én mit csinálok éppen? Az egyetlen emberrel társalgok kettesben akinek nem sok erőfeszítésébe kerülne teliholdkor megölni engem. Elvégre csak egy véletlen találkozás, egy jól irányzott harapás akárhova rajtam és nekem annyi. Legalább is ha hinni lehet annak az átoknak, de mivel én vámpír vagyok, már nem sok olyan dolog jöhet amit ne hinnék el némi átgondolás után. Ez pedig határozottan abba a kategóriába tartozott, amit valahogy nem szerettem volna tesztekkel bizonyítani, hogy el higgyem. Megy az nekem jelen esetben látatlanban is.
- Remek. - mondtam majd egy gyors hátraarccal már mentem is fürdőszobába, ahol meg is találtam nyitva lévő ablakot, és egy erőszakos mozdulattal azonnal be is csuktam. Nem akartam még több hívatlan vendéget, addig legalább is feltétlen nem, amíg Tyler is a házban tartózkodik. Egy biztos anya miatt nem kell aggódnom, mert jobb esetben is csak 5 óra múlva ér haza. Más esetben lehet haza sem jön, fogalmam sincs. De Damonnál sosem lehet tudni mikor támadt valami halaszthatatlanul fontos problémája amit nekem kell majd megoldani helyette. Még mindig feszült voltam, amikor visszasétáltam a nappali szobába, ahol Tlyer egyszerűen karba tett kézzel a falnak támaszkodott.
- Tyler állj! Hallod te magadat? Úgy követelsz tőlem magyarázatot, hogy még te magad sem tudod mi történt akkor? Akkor még is mit vársz tőlem? Mit vár tőlem mindenki? Nem vagyok mindentudó! - akadtam ki, és tört ki belőlem minden egy szuszra. Nem vagyok zseni, hogy mindig minden kérdésre tudjam a választ, ahogy arról sincs fogalmam miért érzem ezt ha Tyler a közelemben van, de ez messze túlszárnyalja azt amit Mattel kapcsolatban éreztem. Ez más, ez sokkal intenzívebb, de nem tudok rájönni, hogy mi az!
- Igen Tyler tudom. ÉS?! Szerinted ez változtat valamin? Mert számomra... ez... ez nem jelent problémát. Megoldható a dolog. - magyaráztam neki, de kezdtem úgy érezni, hogy ezzel inkább magamat próbálom bátorítani és megnyugtatni, mint sem őt. Nem tudtam mit mondhatnék, amitől esetleg jobb lesz neki, mert fogalmam sem volt mit érezhet ezzel kapcsolatban.

Tényleg nem tudtam mit mondani neki ezzel kapcsolatban anélkül, hogy magamat ne árultam volna el. Azzal pedig egyenesen lelepleztem volna Damont és Stefant is. Ha műsért nem is ezért Damon tényleg kitekerné a nyakamat, ha azért nem is hogy Tylerrel barátkozom.
Miközben beszéltem, láttam rajta is, hogy egyre idegesebb ami nem igazán kifizetődő nem csak számomra, de számára sem. De ez volt az a perc,a mikor nem érdekelt, hogy mennyire ideges. Az utóbbi napok, hetek feszültsége egészen eddig gyűlt bennem és most érkezett el az idő rá, hogy kitörjön belőlem, mint egy vulkán.
- Te akarod a válaszokat, pont ez a baj! Mert én sem tudom mi folyik itt, de te elvárod tőlem! - kiabáltam neki indulatosan és közben fel alá kezdtem járkálni a szűk helyen, akárcsak egy sebzett oroszlán. És őszintén szólva kissé úgy is éreztem magamat. Damon folyamatosan irányítani próbál, nem számít, hogy már nem tud megigézni. Katherine megölt, és most lényegében halott vagyok, amit a saját anyámnak meg mondhatok el, hacsak nem akarok meghalni! Bonnie boszorkány, Elena pedig tisztára olyan mint Katherine! Kezdte beleőrülni abba a játékba amelybe akaratom ellenére rángattak bele, de a barátaim miatt próbáltam úrrá lenni a káoszon.
- Telitalálat, nem az vagyok! - kiabáltam és hirtelen felindulásból akkorát taszítottam rajta a mellkasánál fogva, hogy elterült a padlón és egészen a szemközti falig csúszott. Csak akkor jöttem rá, mint műveltem, amikor megéreztem, hogy az agyaraim is előbújtam. Így néztem farkasszemet néhány másodpercig Tylerrel, majd elfordítottam a fejemet és kisvártatva egész testemmel elfordultam tőle. Lehet hogy rajtam kívül senki más nem fordított volna neki hátat ezek után, de pont ez érdekelt a legkevésbé.
- És már nem is leszek soha az a Caroline. - mondtam végül csendesen, majd egészen az ablakig vonultam vissza és csak akkor fordultam ismét szembe vele, amikor odaértem és úgy ítéltem ez a biztonságos távolság. Nem akartam bántani, egyszerűen csak ez az egész túl sok volt egyszerre.

Túl sok volt minden, amin mostanában keresztül kellett mennem, ráadásként még mindig rettenetesen ideges voltam, mert tudtam Damon megérzi az erős hangulatváltozásaimat. Nem akartam, hogy idejöjjön... nem akartam hogy még nagyobb kavarodás legyen ebből az egész helyzetből, mint amilyen most van. Nem akartam még több bajt az életembe hozni, mint ami elkerülhetetlen... Katherine, Damon, Klaus. Bőven elég. Ha túl éltem majd akkor jöhet a következő menet... esetleg.
- És abba esetleg bele sem gondoltál, hogy nekem sincsenek kész válaszaim? - kérdeztem végül csendesen, az ablak előtt állva. Olyan messze jöttem el tőle, amennyire csak a szoba engedte számomra. Stefan megmondta, hogy vigyáznom kell az indulataimmal és az erőmmel, mert kezdetben nehezen tudom majd kezelni. Nem véletlen törtem le tegnap a szobám kilincsét is... még jó hogy anyának nem tűnt fel a dolog. Nem hinném, hogy valami értelmes magyarázattal tudtam volna szolgálni.
Tyler olyan undorral a hangjában ejtette ki azt a szót... hogy mi vagyok, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy komolyan sírni kezdjek. Pont ezt nem akartam! Ezért vettük el Damonnal anya emlékeit is, mert így a legjobb mindenkinek... leginkább nekem és az érintetteknek. Lehet, hogy nem voltam már a régi Caroline, de valahogy nem hiányzott az aki voltam.
- Végig tudtam. A bulitól kezdve... sőt már ellőtte. - közöltem vele kissé talán nyers hangon, egy keserű mosollyal a szám sarkában. Nem tudom, hogy mit gondolt rólam most, talán azt, hogy ostoba vagyok. De őszintén nem érdekelt, hogy most mi járhat a fejében, mert a szavai, a hangja bőven egyértelművé tették számomra, hogy minden bizonnyal, most beszéltünk utoljára. Ne adj isten utoljára láttuk a másikat, mert nem hibáztatnám érte, ha egyszerűen lelépne és vissza sem nézne. Hiszen ha minden igaz Mason Lockwood is ezt tette csak sok sok évvel ezelőtt. De persze ez nem jelenti azt, hogy Tlyer is le fog lépni.
- Mit akarsz még tudni? - tártam szét a karomat megadóan. Minél előbb szerettem volna véget vetni a beszélgetésnek. Nem akartam hallani ahogy hozzám beszél, megint azon a hangon. Elég volt hallanom anya szájából, néhány héttel ezelőtt, nem vágyom rá újra, főleg nem hosszútávon. Figyeltem ahogy leül a kanapéra, de nem mentem hozzá közelebb. Automatikusan beültem az ablakpárkányra.

Az ablakpárkányon ülve figyeltem Tylert és e cselekedet közben magam is megnyugodtam egy kissé. Kezdtek összecsapni a hullámok Mystic Falls felett és nekünk tudnunk kellett volna a megoldást hogyan kerüljük el. A problémák ott kezdődtek, hogy nem tudtuk. Sem azt hogyan oldjuk meg, ahogy azt sem, hogy egészen pontosan mi közeledik felénk. Mert hogy megérkezik abban egészen biztosak voltunk, mert a kriptavámpírok nem hiszem, hogy csak úgy feladják a tervüket, hogy a földig rombolják a várost, mert mi szépen nézünk rájuk. Arról nem is beszélve, hogy anya minden vámpírt holtak akar látni aki csak beteszi a lábát a városba... és ha megtudja hogy én is az vagyok, hamar kerülök majd a lista élére, Damonnal együtt. Fantasztikus kilátások, de tényleg.
- Ez nem így megy Tyler! Erre... ez nekem nem megy. - próbáltam elmagyarázni neki, de mivel olyan sok mindenről nem tudott még, kételkedtem benn, hogy megértené. Ráadásul annyi mindent nem is lenne szabad elmondanom neki, ahogy már az is óriási baj, hogy arról tud, hogy én mi vagyok. Már azt sem tudom, hogy ezt hogyan fogom beadni Damonnak, anélkül hogy rögtön ne akarná eltörni a nyakamat egy kis feszültség levezetés gyanánt. Bár azt is eltudom képzelni, hogy azonnal hozza a karót.
Amikor elmosolyodott és odasétált hozzám, mérhetetlen nagy gombócot éreztem a torkomban. Mindazon által, örültem, hogy sikerült valamennyire megnyugodnia, de ez nem volt megoldás hosszútávra. Nem folytathatom ezt az egészet, akármit is csinálok. Nem lehetek Tylerrel, nem segíthetek neki... anélkül nem, hogy ne mondanám el neki a teljes igazságot, de a reakciója előre nem látható. Nem tudom, hogyan fog majd reagálni, és ez az egész most olyan mintha a tűzzel játszanék.
- Emlékszel az autóbalesetre, amikor kórházba kerültem? Ti megúsztátok, de nekem belső vérzésem volt. Túl sok vért vesztettem mielőtt elállították volna ezért Elena megkérte... - kezdtem majd elakadtam. Nem akartam belekeverni még több embert, mint amennyit szükséges lett volna. Arról nem is beszélve, hogy ha most kiejtem Damon nevét Tyler azonnal rájön, hogy Stefan is vámpír. Az pedig egyáltalán nem hiányzik, hogy a kriptavámpírok mellett még a helyi farkas és a Salvatore testvérek nyomában loholjon. Így is nagy a káosz.
- Véletlen volt Tyler. Ő adott nekem vért, hogy meggyógyuljak, hogy életben maradjak, aztán az a ribanc bejött és megfojtott. Ezáltal a vér átváltoztatott, közhelyesen szólva örök életet adott. - fejeztem be végül a mondandómat neki, majd közvetlen a szemeibe nézve folytattam.
- Senkinek sem beszélhetsz erről, érted? Senkinek nem mondhatod el. - néztem rá nagyon komolyan és már előre féltem, hogy mi lesz ebből az egész helyzetből, amibe az akaratom ellenére keveredtem bele. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy véletlenül megöltem egy embert, de azóta állatok vérén élek. Ez lenne csak a jéghegy csúcsa.