Mystic Grill ~ Mlle Mimieoux et M. Averay

Farkaslánynak

Hosszú az út ide Richmond-ból. Főleg, ha az ember – akarom mondani, vámpír – csak éjszaka teheti meg, hogy kimozdul. Ó, igen, a sors fintora, hogy míg emberi életemben a legszívesebben egy hűs kastélyi lakosztályban húzódtam meg, addig ma sok mindent megadnék azért, hogy napközben is kimehessek az utcára. De nem lehet elvégre is vámpír lévén elégnék, hála a tündöklő nap parázsló sugarainak. Így tehát éjjeli vándorként élek már sok évtizede, de nem bánom. Miért is bánnám? Hiszen örökké élek, mégpedig fiatalon, sem a vénség, sem a betegségek nem gyűrnek le, túlélek mindent és mindenkit. Legyőzhetetlennek persze nem mondanám magam, miért is tenném, hiszen éppen előbb ecseteltem, hogy a Nap milyen könnyen végezhetne velem, ha óvatlan volnék. De nem vagyok, közel háromszáz év alatt megtanultam vigyázni magamra, a hátbatámadások sem jelentenek sok veszélyt. A sötétség része vagyok, márpedig aki onnan jön nem fél. Azt állítják az emberek, hogy a félelmet nem ismerős, a hitet sem ismeri. Nos, lehet, hogy igazuk van. Mindenesetre ha összefutok a hitemmel, majd bemutatkozom neki, azonban nem hiszem, hogy erre túl korán sor kerülne. Mégis miben higgyek? Miben hihet egy vámpír? Egy dolog van, amiben hiszek: a vér erejében, és erről nem vagyok hajlandó lemondani, a többi lehet duma vagy igaz, nekem mindegy. Más sorsa vagy hite cseppet sem izgat, ezért is vagyok kissé magamnak való figura. De mit keres egy ilyen alak ebben a kis szinte névtelen kisvárosban, Mystic Falls-ban? Nos, hallottam a bennfentesektől – mert azok ám nem tudják befogni a szájuk, és csak pletykálkodnak meg csacsognak egész nap – hogy fellendült a hely „vámpír-turizmusa”. Meg vannak a magam informátorai, illetve módszerei arra, hogy információhoz jussak, így a kriptavámpírok kiszabadulásának híre egyhamar hozzám is eljutott. Nem mintha az ő sorsuk érdekelne, dehogyis, hiszen egyet sem ismerek közülük, és nem is szándékozom. Viszont a bosszúszomjas vámpírok közt még egy extra fel sem tűnik, és egyik pillanatról a másikra vérfürdőt lehetne rendezni itt, amit bevallom, hogy felettébb élveznék. Ám míg az a pillanat nem jön el, nem árt körbenézni itt, megismerni valamelyest a várost.
Az alkonyat már elmúlt, a városra a sötétség leple hullt, és csak a lámpák szórt fénye világította meg a környéket. Ruganyos léptekkel szeltem át a főteret, és tapasztalt szememmel szinte azonnal megtaláltam a helység egyik legnépszerűbb bárjának tűnő helyet. Mystic Grill névre hallgatott – milyen kreatív! – és arra felé vettem az irányt. Könnyű mozdulattal nyitottam ki az ajtót, s meglepve tapasztaltam, hogy a hely bár nem zsúfoltságig, de eléggé tele volt emberekkel. Úgy tűnik itt nem alszanak olyan könnyen a kedélyek! De hát nézzük a dolgok jó oldalát: így nem tűnik fel annyira, ha valaki csak úgy, rejtélyes módon eltűnik. Ilyesféle gondolatok hatására széles mosolyra húzódott a szám, és helyet foglaltam a bárpultnál található székek egyikén, miközben intettem a csapos lánynak.
- Mit adhatok? – kérdezte bájos mosollyal az arcán. Ostoba kérdés. Most mondjam azt, hogy téged, jól kicsavarva, lime-karikákkal? Nem, nos az mégis csak feltűnő lenne. Továbbra is kaján vigyorral az arcomon, kedves – szinte túlságosan is jól nevelt – hangnemen válaszoltam neki:
- Egy pohár gin-t, kérlek! – biccentettem felé, és végigvontattam tekintetem a vendéglátóhelyen, miközben az italomat vártam.

Farkaslánynak

Féloldalas mosollyal az arcomon vettem magamhoz az alkoholos italt, amivel végre hajlandó volt a pultos lány kiszolgálni. Nem mondom, hogy türelmetlen fickó vagyok, de ezen a helyen ő volt az egyetlen, aki álmosnak tűnt, mert olyan lassan hozta ki a koktélomat. Na jó, azért ne vigyük túlzásba. Ez a kiscsaj is eléggé fel volt pörögve csak hát akkora volt a forgalom, hogy nem lehetett könnyű neki csupán másodmagával. Komolyan nem értem ezt kisvárost. A hírek szerint – melyek hozzám is, elég messze eljutottak – itt sorozatosak az „állattámadások” illetve gyakorta tűnnek el mind a külvárosból, mind a közvetlen belvárosból emberek. Ennek ellenére egész nagy tömeg szórakozik ebben a bárban éjnek idején. Úgy tűnik, hogy nem nagyon tartanak az éjszaka fenevadjaitól. Pedig kellene. Az ostoba halandók nem is sejtik, hogy mekkora veszélyben van drágalátos, túlértékelt életük. Nos, mert ha tudnák, sokkal jobban vigyáznának magukra. De nem teszik, ebből arra következtetek, hogy elég naivak. De hát én mondom? Én, aki a naivság valódi, élő szobra voltam éltemben? Én, aki elhitte, hogy az angol alkotmányos monarchia arra való, hogy jobbá tegye az emberek életét, hogy meghozza azt az egyenlőséget, melyet Isten is kívánna? Egyenlőséget! Miféle egyenlőségről beszélt atyám is, volt képe letenni az esküt, és bebeszélni ezt az embereknek, a saját gyermekeinek, miközben eltaszított tőlünk mindenkit, aki csak más társadalmi rétegbe tartozott. Apám… II. György, angol király. Úgy ám, a hazug képit! Az utókor valódi jótevőként tartja számon. Őt, aki engem, saját legkisebb fiát képes volt kitagadni, és kitörölni a történelemből, csak mert egy „nem megfelelő prioritású” lányba voltam szerelmes. Na, de az már a múlté. És a múlt történelem, a jövő pedig még számomra is rejtély – meglehet, hogy holnap engem is leszúr egy vámpírvadász, mint anno tette egy Anne-nel -, így marad a mai nap, amit kihasználhatok arra, hogy tovább éljen céltalan, örökkévaló életem.
Lassan kortyolgattam az italomat, kizárva a külvilágot ezen gondolatok közé rejtezve, majd észrevettem, hogy valaki helyet foglalt a mellettem elhelyezkedő üres széken. Nem mintha figyeltem volna rá. Addig senki sem érdekel, míg a megcsapolásáról nincs szó. Na jó, azért vannak kivételek, de csak igazán ritkán, kivételes alkalmakkor. Hirtelen ez is ilyennek tűnt, mert bármennyire is próbáltam tovább szidni magamban már rég elporladt, hajdan volt atyámat , nem tudtam kizárni a fejemből a mellettem lezajló párbeszéden. A túlpörgött pultos lány, úgy tűnt ismeri ezt a most felbukkantat, aki nem tűnt valami túl lelkesnek azzal kapcsolatban, hogy barátnőjével kelljen beszélgetnie. Az igazság kedvéért, nem csak, hanem én is örültem a bár igazgatójának felbukkanásának, aki eltüntette a képből a csajt. Nem mellesleg, mert így az egyedül hagyott ismeretlen megszólított. Kérdésére szélesebb mosoly kúszott ajkaimra, és vártam egy keveset a felelettel. Mégis hogy nézne ki az, hogy most azonnal felé fordulok és válaszolok? Abból egyértelműen leszűrődne, hogy eddig is figyeltem a kis párbeszédére a másikkal. Nem, inkább még egy ideig mereven figyeltem a szemközt lévő fal mintázatát, majd ráérősen felé fordultam.
Be kell vallani csinos lány volt, olyan aki a külsejével könnyen magára hívja a figyelmet. Hosszú, szőke fürtjei lágyan verdesték vállát, melynek kecses vonala karcsú testtel párosult. Aranyfürtjeivel keretezett arca finom vonásokkal rendelkezett és csillogó, kék szemmel. Nem is értettem, hogy miképp eshet meg, hogy az a pasi, aki a billiárdasztaltól leesett arccal bámulja, miért nem szólítja meg. Nos, valószínűleg túlságosan is el akadt a szava. De Istenem, az szépség is csak túlértékelt emberi kreálmány!
- Inkább az utóbbi – feleltem végül egy barátságos mosoly kíséretében, mintha csak bizonygatni akarnám, hogy nem harapok. De hát honnan tudna a kis agyaraimról, melyek bármikor általdöfhetik finom és vékony bőrét, hogy vérét szívhassam? Sehonnan, és addig jó. Gondoltam, ha már volt olyan bátor a lány, és kezdeményezte beszélgetésünknek, nekem, férfi módjára illene a bemutatkozást kezdenem.
- Eric Averay – biccentettem felé, és köszöntésképp megemeltem a félig üres poharamat felé a tiszteletem jeleként. Persze nem ez a teljes nevem, hiszen a hercegi sarjak legalább három keresztnévvel születnek, melyek közül leginkább az Eric-et s Phillip-et használom, de mostanában már ez utóbbit is elhagytam.
- És kit tisztelhetek szépségedben? – kérdezte könnyed bókot rejtve a mondatba, és a mosoly továbbra is ott játszott ajkaimon. Úriemberi udvariasságom és régimódiságom sok nőtt vett már ne a lábáról, és valljuk be, többen fel sem keltek – a föld alatt vagy hullaház, ilyesféle helyeken lehetnek most. Azt nem állítom, hogy ezzel a csinos lánnyal is effajta terveim lennének… De mi más lenne?