Erdő - Lamia és Sammy

Lamia

Szerda van. Utálom ezt a napot. zen a napon valahogy mindig minden balul sül el. Épp úgy, ahogy ma is. Eltörtem valamit, amiről én sem igazán tudom, hogy mi az, de Paul nagyon mérges lett és kiabálni kezdett velem. Persze csak azért, mert Adam nincs itthon. Mert, ha most itthon lenne Ő is, akkor Paul nem mert volna így beszélni velem. Mindig ezt csinálja. Úgy csinál, mintha kicsi lennék. Pedig már 10 éves vagyok. Tdok írni, olvasni és számolni is. Akkor meg hol vagyok kicsi? Egy kicsi ilyesmit nem tud. Szóval nagy vagyok.
- Utállak!
Kiáltottam el hangosan, majd könnyes szemekkel kirohantam az ajtón. Az volt az eredeti tervem, hogy Világgá megyek, de mivel nem tudom, hogy az merre van, csak elindultam előre. Majd csa kilyukadok valahol. Persze tudom, hogy ezért most mérgesek lesznek rám, de nem érdekel. Nagyon jól tudják, hogy utálom ha valaki kiabál velem. Oké, tudom, hogy az nem megoldás, hogy elmegyek otthonról, de legalább okozok egy kicsi lelkiismeret furdalást Paulnak. Mert megérdemli.
Végighaladva Mystic Falls utcáin, az járt a fejmeben, hogy vajon keresnek-e már. Szerintem Adam még dolgozni van, viszont Paul már biztosan keres. Keressen csak! Úgysem kap meg! Mert nem tudja, hogy hol vagyok. Bár így, hogy körbenézek, én sem igazán tudom. Akármerre nézek csak fák vesznek körül. Ó ó....azt hiszem az erdőben vagyok. Amíg nem lesz nagyon sötét adig nincs is baj. De ha besötétedik, nekem annyi. Borzasztóan félek egyedül a sötétben. Márpedig itt egy árva lélek sincs rajtam kívül. Hiányzik a kiskutyám. Na Samy, most jó nagy bajban vagy! Ugyanis fogalmam sincs, hogy merre kell hazamenjek. Azt hiszem, hogy megtaláltam a Világ végét. Most aztán örülhetek. Megszabadultam a bátyáimtól. Örökre. Pedig nem is akartam. Csak egy kicsit ijesztgetni szerettem volna Őket. Mi lesz most velem Paul és Adam nélkül? Na és Peggy nélkül? Ójajj....
Leültem egy fa alá, majd sírni kezdtem. Nem akarok egyedül lenni! Haza akarok menni! Ígérem soha többet nem leszek gonosz! Csak had menjek már haza. A zsebpénzemből veszek Paulnak egy új olyan izét...olyat amilyent összetörtem. Csak legyek már végre otthon a jó meleg házban, és ölelgethessem a kiskutyámat. Miért csinálok én mindig ennyi butaságot? Csak bajt hozok a testvéreim fejére. De mindegy. Itt maradok és várok. Előbb vagy utóbb csak rám talál valaki. De mi van ha megsznek a farkasok? Az erdőben sok van belőlük, nem? Én nagyon félek tőlük. Bár még sosem láttam...csak állatkertben. És ott nagyon cukinak nézett ki. De azt tanultam az iskolában, hogy azok bántsák az embereket. Na és mi van akkor, ha itt is van valahl egy a közelben? Szaladjak el előle? Nem fog utolérni? Biztosan igen...és akkor felfal. Én nem akarok meghalni. Csak haza menni szeretnék.
Letöröltem rcomról a könnycseppeket, majd átkaroltam a térdem és úgy folytattam a pityergést. Minta bármit is segítene az, ha itt ücsörgök és bömbölök. De mindegy. Valahogy úgy mindig megnyugszok mikor sírok.

Sam<333


Első nap Amerikában. Első nap ezen a rohadt kontinensen. Első nap a világ legnépszerűbb országában. Első nap ebben az elhagyatott, istenverte városban. Mégis mit mondjak, hmmm? Mindig a legrosszabbra készülök fel és így nem vár meglepetés, de ők tudtak nekem ezt is okozni. Nagyszerű! Az erdőben sétáltam, mezítláb, dzseki nélkül és élveztem, ahogy a szél a hosszú hajamat fújja. Ez az erdő nagyon kicsi, volt már olyan, ami ennek a kétszerese is megvolt. Nem is kell mondanom, hogy ott jóval több állat volt és gyakorlatilag sosem fogytak el, ezért nem voltunk feltűnőek... mármint, ők nem voltak feltűnőek, én nem mondok le az emberi vérről. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz akkor, amikor sokkal több vámpír lesz a városban, vajon ebből is vita lesz? Az itteni állatok nem tudnak minket életben tartani és ha nagy harc lesz, kell az erő. Nem tudom, hogy mégis hány vámpír szándékozik még eljönni errefelé, de tudom, hogy bármennyi is jön, összetűzés biztosan lesz. Az itt lakó emberi polgárok nincsenek biztonságban, azonban nem akarunk sem lebukni, sem átköltöztetni a veszekedést, egy csendesebb helyre, így az én feladatom lesz az, hogy vigyázzak a rendre és ügyeljek az emberek biztonságára. Nem állnak hozzám közel, de ezt kell tennem. 1191 éve élek ezen a földön. Ez nagyon sok. Ennyi időm volt megtanulni mindent és tapasztalatokat szerezni. Elég sok minden van a tarsolyomban. Sétáltam az erdőben. Lassan, mindent megnéztem, mindent megtapogattam és megbámultam. Tudom, hogy ez csak az erdő és azért ennyire nem kellene mindennel megismerkednem, de én megakarok. Nem tudom, hogy mik lesznek itt, én csak annyit tudok, hogy durva dolgok. Ezek a durva dolgok ki tudja, hogy mik lesznek? Egyébként engem nagyon hidegen hagy minden. Azért foglalkozom ezzel ennyire, mert megkértek rá. Klaus és Elijah kértek meg erre. Pontosabban, mint egyedüli ős nő, szinte megparancsolták. Ők, mint férfiak eldöntötték ezt és nekem tartanom kellett magamat ehhez. Nem szeretek velük veszekedni. Egyébként is mindig az van, amit én akarok, főleg, ha ilyen több vámpírt is érintő dologról van szó. Utálom, ezt az egészet. Rettenetesen utálom és legszívesebben mindenkit inkább megölnék. Ismer a világ, mindenki tudja rólam, hogy rettegniük kell a haragomtól. Sóhajtottam egyet, de elszállt a széllel. Kezd sötétedni. Nem tudom, hogy meddig akarok itt sétálgatni, talán egész éjjel. A villa, amit vettem magamnak, nem is olyan durva és kellemes, mint amilyenre számítottam. Óriási csalódás volt és így próbálok minél kevesebb időt ott tölteni. A szolgálóim mind ott vannak és próbálnak a kedvemben járni, de nagyon nem megy nekik. Halványan elmosolyodtam, amikor megpillantottam valakit. Egy aprócska lény volt, aki a fa alatt gubbasztott és a fa törzsének dőlt neki. Amikor először megpillantottam azon gondolkodtam, hogy minél előbb el kell innen mennem, de aztán még néztem egy picikét. A gyerekekről mindig az én elvesztett magzatom jut az eszembe, akit olyan hamar el is vitt a halál tőlem. Megálltam és a távolból figyeltem. A kislány sírt. Talán oda kellene mennem. Nem, én nem vagyok sem kedves sem barátságos. Lefagytam.

Lamia

Olyan magányosnak érzem magam itt a Világ végén. Nem gondoltam volna, hogy ennyire unalmas mikor az ember egyedül van. Nincsennek itt a játékáaim, a barátaim, a testvéreim és a kiskutyám sem. És én nem tudok nélkülük élni. Meg éhes is vagyok. Mikor mehetek már haza? Vége van! Edig megvicceltem a testvéreimet. Már nem is haragszom Paulra. Tudom, hogy szeret engem, és nem akart kiabálni. Én is szeretem Őt, és nem igaz, hogy utálom. Csak azért mondtam, mert mérges voltam rá. De már nem vagyok az. Hiányzik. Mindenki hiányzik. Fázom. Lehet, hogy jobban fel kellett volna öltöznöm? De nem gondoltam, hogy pont ide fogok kilyukadni. Azt meg pláne nem, hogy nem fogok tudni hazamenni. Hiszen azt sem tudom, hogy merre induljak el. Mindenhol csak fa vesz körül. Igazán nehéz így hazatalálni. De most megérdemlem, hogy egyedül legyek. Mert csúnyát mondtam Paulnak. Nm szabadott volna azt mondanom, hogy utálom, hiszen a testvérem. Ezért muszáj szeretnem. Még akkor is, ha sokat kiabál velem. De ma olyan volt, mintha nem is szeretne. Akkor meg jó, hogy szomorú vagyok.
Miközben pityeregtem, arra gondoltam, hogy mi lesz a testvéreimmel nélkülem? Kivel fognak babázni, kire fognak vigyázni, kivel fog aludni Adam? Na igen....ezt még nem említettem. Mivel félek egyedül a sötétben mindig Adam-mel alszok. Pedig nekem is van saját szobám. De valahogy biztonságosabb ha Adam mellett alszok. Na és, hogy mitől félek? Hát nem tudok. Mikor sötétség van minden olyan ijesztő. Mintha nem lenne sehol senki, csak. Félek, hogy valaki magával visz valahová. De meg is érdemlem, hogy féljek. Mert sosem hallgatok Adam-re. Ő mondta, hogy ne nézzek olyan rémisztő filmeket, de én soha nem hallgattam rá. Azt hittem, hogy csak azért nem engedi, mert nem akarja, hogy TV-t nézzek. Aztán meg amikor nem volt otthon úgyis azt néztem, amit én akartam. Most meg is van a hatása. És az nagy baj! Mert, ha itt maradok a sötétbe....egyedül, mi lesz velem? Nincs itt Adam, hogy megöleljen ha félek. Jajj nekem!
Mikor már éreztem, hogy a lábam elzsibbadt, kinyújtottam, majd megtöröltem könnyes szemeimet. Nem szeretek sírni, mert szeintem egy nagy lány - márpedig én az vagyok -, nem szokott sírni, de most valahogy nagyon félek. A farkasoktól. Itt biztosan sok van. Meg mindjárt sötét is lesz. Mi lesz, ha senki nem talál meg és itt kell aludnom? Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, és fázok is. Tuti, hogy nem élném túl az éjszakát. Bár igaz, hogy nagy lány vagyok, de ahhoz túl fiatal, hogy meghaljak. Nem, nem, nem! Nem is szabad ilyesmire gondoljak! A nagyi egyszer megígérte, hogy mindig vigyázni fog rám, bárhol is legyen. Úgyhogy az is lehet, hogy most is itt van valahol, és megfog védeni a farkasoktól, aztán meg segít haza találni.
Miközben a nagyira gondoltam, valahogy támadt egy olyan érzésem, minta valaki a közelben lenne. Milyen jó is lenne, ha Paul vagy Adam lenne az. Vagy igazából mindegy. Csak segítsen innen hazamenni. De várjunk csak! Mi van, ha valami állat és meg akar enni?
Szippogva felkeltem a földről, majd elindultam előre. Nem tudom, hogy miért. A félelem irányított. Meg részben abba is reménykedtem, hogy talán hazajutok innen.

Sam<333

Figyeltem, ahogy óvatosan és lassan feláll és körülnéz. Mégis mi a fenét keres itt az erdő mélyén ember lány? Kislány. Talán az emberek nem tudják, hogy miféle veszélynek teszik ki magukat nap, mint nap. Nem csak itt az erdőben, hanem mindenhol, szerte a városban. Nem tagadom, hogy én is nagyon figyelem a kis csajt. Olyan szép és aranyos. Az előbb még azon gondolkodtam, hogy talán oda kellene mennem, de végülis itt maradtam, a bokor mögött. Nem tűnt túl jókedvűnek, kimondottan szomorú volt, az előbb még sírt is, most viszont nem látom, hogy folynának a könnycseppei. Annyira, de annyira szeretnék segíteni neki, de ne fog menni. Továbbra is csak figyelem, semmi mást nem teszek. Biztos, hogy ember és valószínűleg csak halálra rémíteném. Milyen kár, hogy az én magzatom meghalt. Milyen kár, hogy én nem szülhettem meg a lányomat. Ő is olyan édes lett volna, mint ez a lény itt előttem. Biztos vagyok benne, hogy a kislány segítségre szorul. Bár az emberek felelőtlenek, kétlem, hogy ennyire azok lennének. Úgy 10 éves lehet és az erdő mélyén egy nagy fa alatt sír. Biztosan valaki megbántotta. Megmozdulok. Akár így is keríthetek némi segítséget a város megismerésben: hazakísérem, és olyan hálásak lesznek a szülei, hogy behívnak. Ez így nagyon jó lenne. Csak az a baj, hogy ehhez kedvesnek kell lennem vagy megijed a lány és elfut, az pedig gáz lenne. Gyorsan végignézek magamon: nincs cipőm és nincs semmi kabátom. Egyébként ha valaki nem tud a természetfelettiről, akkor az nem fogja azt sejteni, hogy én nem vagyok ember. Oda kell mennem hozzá és muszáj neki segítenem. Olyan tündéri, hogy képtelenség nem kedvelni. De ne értsétek ám félre, én nem vagyok ilyen kedves és aranyos, sőt! Szívesebben gyilkolok és kínzok, mint barátkozom. Mondjuk egy ősi vámpírnőtől mégis mit vártok?! Továbbra is nézem és rettenetesen kíváncsi vagyok arra hogy mit fog tenni. Vajon elindulna-e egyedül? Vajon ki tudna-e találni? Hát, választ már csak akkor kapok, ha végigkísérem az útját anélkül, hogy meglátna. Ez azonban ne így lesz, mert meg akarom ismerni. A gyerekeket nem bántom, nem is fogom sohasem. Annak idején Klaus még azt mondta erre, hogy biztosan így gyászolom a gyermekemet. Szerintem van ebben némi igazság. Egy fa mögé lopakodom és onnan figyelem. Ez a fa ott van előtte, de én szorosan hozzásimultam, ezért ne fog észrevenni. Próbáltam nem hangosan lépni, mégis sikerült egy falevélre lépnem és így az reccsent a lábam alatt. Felsóhajtottam. Gondolom, a kislány most megrémül, és hamarosan megkérdezi azt a szokásos: hahó, van itt valaki? cuccot. Én ezt nem várom meg. Cselekednem kell, vagy elvesztem anélkül, hogy hozzászóltam volna. Felpillantok az égre és bízom magamban, nem is értem, hogy most éppen mi ütött belém. Talán a depresszióm elhúzódott. Egy könnyed mozdulattal kifordulok, és így végre szemtől-szembe kerülök vele. Sokkal szebb így, mint oldalról. Egy barátságos mosolyt villantok, majd édes-mázos hangon megszólalok, bár a kislány ne tudhatja, de a világ igen, hogy ez bizony, nem az erősségem:
- Szia kislány!
Oké tudom, ez nem olyan jó kezdés, de az improvizálás nagyon nehezen megy, főleg ilyen érdekes helyzetben. A lány ne tudja, hogy kivel van dolga és nem is kell tudnia róla, jobb neki így. Nem szeretem az embereket, nekem csak kajául szolgálna, mégis néha irigylem őket, hiszen nekik nem kell együtt élniük azzal a borzalmas tudattal, ami nekem van.

Lamia

Fogalmam sem volt, hogy merre menjek. Csak azt akartam, hogy minnél hamarabb hazaérjek a kutyámhoz és a testvéreimhez. Bocsánatot fogok kérni Paultól, még akkor is, ha Ő volt a hibás. Mert Ő kezdte. De én nem haragszom rá, még akkor sem, ha Ő igen rám. Mert tudom, hogy Ő haragszik. Annyira nem szeretem mikor mérgesek rám a testvéreim. D most megérdemlem. Mert nem kellett volna azt mondanom, hogy utálom. De azért tőle sem volt szép, hogy kiabált, csak azért, mert eltörtem azt a valamit. Véletlen volt. Csak kicsúszott a kezemből. Igazán nem kéne azért mérges legyen.
Csak egy kicsit mentem, aztán rögtön meg is álltam. Nem mertem tovább menni, mert attól féltem, hogy még jobban eltévedek. Ismét körbenétem, hogy nem-e figyel valaki. Mondjuk egy farkas....Nyeltem egy nagyot, majd csak álltam ott és bámultam előre. Mintha arra várnék, hogy hátha felbukkan valamelyik testvérem és hazavisz. De nem tudják, hogy hol vagyok. Sosem fognak megtalálni! Soha! Itt fogok maradni...örökre!
Hosszasan bámultam az elöttem levő fát, miközben arra gondoltam, hogy menjek-e tovább vagy. De aztán egyszercsak meghallottam valamit. Valaki rálépett valamire. Megijedtem. Mi lesz ha egy farkas? Vagy medve...vagy valami más állat? Már épp szaladni akartam, mikor valaki előjött. Egy néni volt az. Egy nagyon fura néni. Nem volt rajta cipő, és olyan furcsán nézett ki. gy kicsit azért megijedtem, de azért egy kicsit boldog is voltam. Mert lehet, hogy segít nekem innen haza menni. Bár Adam mindig azt mondta, hogy soha sehová ne menjek el egy idegennel sem, de senki más nincs itt. És én már nagyon haza szeretnék menni. Fázom és éhes vagyok. Meg mindjárt sötét is lesz...
Félénken visszamosolyodgtam a nénire, de azért nem mentem közelebb hozzá. Bár nem úgy néz ki, mintha bántani akarna, de azért egy kicsit mégiscsak félek tőle. Merthát azért mégis furcsán néz ki. Hogy nem fázik a lába?
- Csókolom.
Köszöntem halkan, majd a földet kezdtem el bámulni, miközben azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha ez a néni nem fog segíteni innen kijutni? Vagy, ha Ő is eltévedt, mint én? Akkor már ketten kell itt maradnunk. Így legalább nem fogok a sötétben félni. Mert, ha van mellettem valaki, sosem félek. Hacsak nem mesél nekem szellems sztorikat. Mint ahogy azt Paul szokta, ha nem akarok lefeküdni este. Néha nagyon gonosz velem. De attól még nem utálom. Mert általában megszoktam mondani Adamnek és Ő jól megszidja. Aztán meg Paulnak muszáj lesz boscánatot kérnie. De persze másnap megint kezdi előlről. De mindegy. Én megbocsájtok neki...csak jussak innen ki végre!
Kíváncsi szemekkel néztem a nénit, majd azon gondolkodtam, hogy mondjak-e valamit.